Rég nem írtam ide. A személyes, velem történt dolgok száma, melyeket tényleg meg szerettem volna osztani, nagyjából nullára csökkent, illetve talán még negatívba is lement (előfordult, hogy beszélgetésben megosztok ezt-azt, amit rögtön vissza akarok szívni, de sajnos nem találom a Beszéd-blog bejegyzés törlése gombot). Most kiengedem magamból. Ide.
Az elmúlt időszakban elég sok minden történt velem, egészen színes érzéskavalkád kavargott bennem: kezdve a régi énemből visszatérő nekem semmi nem akar összejönni, az "ez az én szerencsém érzéstől a boldog kéne legyek, mert mindenem megvan (feleség, lakás, munka)" érzésen át egészen a magány egy hihetetlenül lehangoló formájáig, a nincsenek barátaim, a mi a célom ebben az életben érzés, meg a többi hasonló. Szóval talán még én is élek magamban :) elég szkizofrénül hangzik. De lehet, hogy mégsem. Lehet, hogy ezek csak általános emberi érzések. Ennek ellenére még nem teljesen értem, hogy lehetek magányos a szerető feleségem mellett, akit én is nagyon szeretek. Nem teljesen értem, miért érzem úgy, hogy nincsenek barátaim. Talán mert sokszor úgy érzem, nincs időm senkire? Talán mert sokszor úgy érzem, senkinek nincs ideje rám? Talán mert egy blogba írom életemet, mikor felismerek dolgokat benne, vagy esetleg egy mondatot kiteszek messzendzserre sztátuszba, és esetleg egy-két ember rákérdez, mert furcsának tartja? Lehet, hogy valójában ők a barátaim (akik a blogomat olvassák, akik a messzendzser sztátuszomra rákérdeznek -- még az is lehet, nem azért, mert furcsának tartják, hanem mert tényleg érdekli őket, csak a régi jó paranojás énem nem nagyon fogad el ilyesmiket). Én, infós, utálom ezt az internetet, mert ilyen dolgokra lehet használni, és mert sokan, köztük én is ezáltal eltávolodnak az emberektől.
És nagyjából ezek az érzések kavarognak bennem MOST, amikor egy olyan hétvége után vagyok, amiről szinte én sem tudom elhinni, hogy létezett. Láttam egészen hihetetlen dolgokat. Történtek számomra hihetetlen dolgok, egy karnyújtásnyira tőlem. Szószerint. Történtek számomra hihetetlen dolgok bennem, melyekre mások talán sóvárogva vágynak. És mégis a legjobban annak örülök, hogy volt egy kevés időm emberekre, volt időm egy keveset beszélgetni, és tudtam segíteni rajtuk - úgy éreztem, és ezt remélem. És ezt akarom csinálni. Ezt már évek óta tudom.És éppen ebben a pillanatban sikerült valakinek rávenni, hogy megkérdőjelezzem a motivációmat, hogy vajon nem azért teszem-e, hogy barátaim legyenek? A válasz számomra is néha bizonytalan, de érzem, mekkora csata folyik az Örök Győztes és valaki más között, hogy meggyőzzön engem az igazságról.
Egyelőre ennyi. Nagyon sok minden kavarog még bennem. Már ennyi, amennyit leírtam is valószínűleg túl zavaros. De nem érdekel. Ez vagyok. Zavaros. Nem tudom a célom. Tudom mi a vágyam, de nem tudom a lépéseket.
Az elmúlt időszakban elég sok minden történt velem, egészen színes érzéskavalkád kavargott bennem: kezdve a régi énemből visszatérő nekem semmi nem akar összejönni, az "ez az én szerencsém érzéstől a boldog kéne legyek, mert mindenem megvan (feleség, lakás, munka)" érzésen át egészen a magány egy hihetetlenül lehangoló formájáig, a nincsenek barátaim, a mi a célom ebben az életben érzés, meg a többi hasonló. Szóval talán még én is élek magamban :) elég szkizofrénül hangzik. De lehet, hogy mégsem. Lehet, hogy ezek csak általános emberi érzések. Ennek ellenére még nem teljesen értem, hogy lehetek magányos a szerető feleségem mellett, akit én is nagyon szeretek. Nem teljesen értem, miért érzem úgy, hogy nincsenek barátaim. Talán mert sokszor úgy érzem, nincs időm senkire? Talán mert sokszor úgy érzem, senkinek nincs ideje rám? Talán mert egy blogba írom életemet, mikor felismerek dolgokat benne, vagy esetleg egy mondatot kiteszek messzendzserre sztátuszba, és esetleg egy-két ember rákérdez, mert furcsának tartja? Lehet, hogy valójában ők a barátaim (akik a blogomat olvassák, akik a messzendzser sztátuszomra rákérdeznek -- még az is lehet, nem azért, mert furcsának tartják, hanem mert tényleg érdekli őket, csak a régi jó paranojás énem nem nagyon fogad el ilyesmiket). Én, infós, utálom ezt az internetet, mert ilyen dolgokra lehet használni, és mert sokan, köztük én is ezáltal eltávolodnak az emberektől.
És nagyjából ezek az érzések kavarognak bennem MOST, amikor egy olyan hétvége után vagyok, amiről szinte én sem tudom elhinni, hogy létezett. Láttam egészen hihetetlen dolgokat. Történtek számomra hihetetlen dolgok, egy karnyújtásnyira tőlem. Szószerint. Történtek számomra hihetetlen dolgok bennem, melyekre mások talán sóvárogva vágynak. És mégis a legjobban annak örülök, hogy volt egy kevés időm emberekre, volt időm egy keveset beszélgetni, és tudtam segíteni rajtuk - úgy éreztem, és ezt remélem. És ezt akarom csinálni. Ezt már évek óta tudom.
Egyelőre ennyi. Nagyon sok minden kavarog még bennem. Már ennyi, amennyit leírtam is valószínűleg túl zavaros. De nem érdekel. Ez vagyok. Zavaros. Nem tudom a célom. Tudom mi a vágyam, de nem tudom a lépéseket.