Egyesek már nagyon várták ezt a bejegyzést. Hát íme, rólam. Hosszan. Egy éjszakámról, majd az utána következp időszakomról.
Május 12-ről 13-ra virradó éjjel: Gondolataim kuszák- Egyik pillanatban erős, hitből fakadó meggyőződés, a következőben a létségbeesés határát súroló aggodalom, észbontó félelem és hasogató tehetetlenség finom egyvelege gyötör a félhomályban, a szürke folyósón guggolva, türelmetlenül várakozva. A folyósó új hely, eddig otthon voltunk, és idegeim határait teszteltük, miközben ezt férfiasan titkolnom kellett. És várok. Minden perc egy órának tűnik ezen az éjjelen. És megjött az ügyeletes orvos, a hangjából ítélve enyhe mosollyal az arcán, de a terem ajtaja fölötti ablakon kiszűrődő fény nem világította meg eléggé, hogy láthassam is. A teremből (mint később megállapítottam az ajtóhoz közel levő nyitott szellőző-ablakocskán át) hangok érthetetlen össszevisszasága hallatszik ki, beszélgetnek, de nem értem, hogy miről. Telefoncsörgés. Elhangzik a kérdés, hogy fájások vannak-e, majd néhány szóban a teremhez vezető útvesztőn átjutáshoz szükséges navigálási utasítások hangzanak el, s néhány perc múlva újabb nő érkezik kísérőjével. A nő bemegy, a kísérő marad, hallhatólag az enyémhez hasonló ideg- és lelkiállapottal. Lassanként ő is kezdi érezni, hogy milyen meleg van. Kabát le. Néhány perccel később a feleségem nevetgélését hallom, miközben az orvosnővel beszélget. A szomszéd kísérő nagy sóhaja után bentről újabb nevetgélés hallatszik, körömvágó csattogásával keverve. A szomszéd kísérp egyre hangosabban szuszog. Nem tudom, hogy késő van, és álmos, vagy stresszes, türelmetlen, nyugtalan, vay mindezek együtt, de hogy a sok mély lélegzetvétel a relaxációra való próbálkozás, annak nagy esélyét látom. Már lassanként egy és fél órája itt vagyunk, éjjeli 2 óra és 10 perc, viszonylag csend van, csak a beszélgetés hallatszik. Kikívánkozik belőlem egy ásítás, a szomszéd a falon álló írást böngészi, szintén nagyokat ásítva. Valószínű az evakuációs terv, az sem túl érdekes. Es kijött az egyik asszisztensnő, friss hírekkel, hogy még csak az elején vagyunk, még eltart egy ideig. Mellettem egy négykerekű rácsos szállító-alkalmatosság, melyen egy keveset üldögélek, és már hívnak is. Beöltözök, bemegyek. A fájások ritkák. Túl ritkák. 1 óra múlva ha nem változik valami hirtelen, perfúzió következik. Jó volna, ha nem kellene. Próbálkozunk mindenfélével, különböző pózok, fekve, térden, sétálva, az időköz és időtartam változik. A leggyakoribb állva. Szinte 4 óra van, és még mindig csak enyhék a fájások. Perfúzió következik. Ez egyet dob a dolgon, felgyorsul minden. Fájások, egyre erősebbek. Az asszisztensnővel és a szülésznővel felváltva vállaljuk a háttámla szerepét, közben hideg vizes és meleg teás borogatást használva a fájások elviselhetőbbé tevésére. Lassan már el sem tudom képzelni, mennyire fáj, de azt hiszem sokkal jobban, mint amiket én eddig éreztem, és ezt mind nem is mutatja ki, mert az endorfin sokat felfog belőle. Újabb jótanácsok alapján az ordítás nem segít, az arra elpazarolt energiát lehet erőteljes nyomásra is használni. Közben egy öv is előkerül, amelybe lehet kapaszkodni, és húzni, ezáltal is nagyobb erőt lehet kifejteni. Kreatív székely low-cost megoldás. Az öv nagyokat roppan, néha gondolkodom, vajon mennyit bír ki, a másik oldalát néha ketten tartják. 5 óra is elmúlt, én már kezdek nagyon fáradt lenni, és már ígyis sokkal többet eltűrtem, mint amit gondoltam, hogy kibírok. Mást nem tehettem, csak tűrtem, mert tehetetlen voltam. Apróságokon kívül semmit nem tudtam tenni a fájdalom megkönnyítésére, a folyamat felgyorsítására. Talán ez volt a legrosszabb az egészben.5:15 körül kimentem, levettem a műtős ruhámat. kb 20-25 perc üldögélés után egy fiú mély, rekedt basszushagon felsírt. Behívtak, hogy megszületett, készítsek fotót. Még a köldökzsinór nem volt elvágva, a feleségem mellén feküdt, véresen, fáradtan. Ő Ákos, a fiunk. Gyorsan pár kattintás, futás ki, mielőtt kidőlök. Kevesebb mint 1 percre rá, egy másik fiú is felsírt, neki jóval magasbb volt a hangja.
Kiegészítettem a gondosan előkészített SMS-t az adatokkal, 4100 gramm, 51 cm, Roth Ákos, és küldés. Hozták ki a babát, még készítettem egy képet a már megtisztított, ordító, bepólyázott babáról. Ezután még kb fél órát varrták Kingát, aztán láthattam. Boldog volt, mosolygott, azt mondta, az egészet pozitívan élte meg. A szakik szerint könnyű szülése volt, el sem merem képzeli, milyen a nehéz szülés. Ez vasárnap hajnalban volt, legközelebb élőben pénteken láthattam, addig voltak kórházban. Kingát látogattam, egyre javult az állapota, első nap még tolókocsiban hozták ki, aztán már sétálni is tudott.
Azóta már eltelt néhány hét, már sok mindent megéltünk együtt, például első séta, fürdetések, altatások, néhány nehezebb éjszaka (szerencsére ez sem annyira nehéz mint sok másnak) amikor a baba 2-3 óránként kért enni, mindig egy órát evett, és utána még egy órába telt elaltatni. Amúgy csendes baba, szép baba, ügyes baba. És nem tudom mindenki ennyire elfogult-e a gyerekével kapcsolatban, de én nagyon elfogult vagyok. És hihetetlen érzés. Szavakkal nem lehet kifejezni azt, hogy milyen amikor rádmosolyog, milyen amikor szólsz, és figyel, milyen, amikor sír, és az ölödben megnyugszik. Milyen, amikor nagyon nyűgös, és az ölödben elalszik. Kifejezhetetlen, milyen az, amikor tudod, hogy nem jó, hogyha túl sokat foglalkozol vele, de nem tudod letenni. Tudod, hogy nem jó, ha sír, és egyből felveszed, de nincs szíved hagyni sírni. Elcsodálkozol azon, hogy órákon át tudnád bámulni, bármilyen fáradt vagy. Mindezekre nincsenek szavak. Nincs ami értékesebb lenne, ami többet érne.