Visszatekintés

Hali.
Régóta nem írtam. Most pótolom egy kicsit. Megpróbálok mégis rövid lenni, de mégis hosszú lesz.
Szóval ma szeptember 19 van. Kereken két éve, ugyanezen a napon nagy nap volt. Budapesten voltunk a barátnőmmel, egy gyönyörű napon kockákhoz illően Sun - akkor még létezett - Java workshopra mentünk :) Tanultunk, szórakoztunk, ettünk, ittunk, stb. Eljött a késő délután, séta következett a Margitszigeten, kettesben. Eljött a naplemente, tökéletes pillanat a leánykérésre, hát nem hagytam ki.
Ezután jött a három próba, amit a szőke hercegnek (akármennyire nem érzi magát hercegnek) ki kellett állnia. Kiálltam, felhúztam a gyűrűt az ujjára, ezután az ehhez az eseményhez kapcsolótó emocionális fellángolások lecsendesedése után egy kicsit hivatalosabbá tettük az egészet úgy, hogy a szülőkkel is közöltük a modern kor előnyeit kihasználva telefonon a történéseket.

Három hónappal és egy nappal később megvolt a hivatalos eljegyzésünk szűk családi körben szüleinkkel és nagyszüleinkkel, ezután már jöttek a nagy előkészületek a nagy napra.

Az előkészületek sok kalanddal jártak, azonban a legfurcsább az volt, hogy úgy tűnt, mintha majdnem mindenki le akarna beszélni a házasságról. Egyesek kevésbé direkten, csak említve, hogy ilyen nehéz, s olyan nehéz... mások egyenesen megmondták, hogy teljesen fölöslegesnek látják. Előfordult, hogy hosszasan próbáltuk egymást meggyőzni a saját igazunkról, akár magánbeszélgetésben, akár nagyobb társaságban. A végeredmény az lett, hogy nyilvánosan soha senki nem ismerte be, hogy a másiknak van igaza. A nem nyilvánosról nem tudom. Azt tudom, hogy én még mindig úgy tartom, hogy igazam volt. Mindenesetre akármennyire zavartak ezek a beszélgetések, mégis valahogy szívesen beszéltem erről, mert így utólag visszatekintve csak jobban megerősített, szóval köszönöm mindenkinek , aki bármilyen formában megpróbált lebeszélni.

Az előkészületeket számtalan (vagy legalábbis több mint három) kellemetlen esemény fűszerezte, de nem változott sem a döntés, sem a szervezés semmiben ezek miatt. Ennek utólag örülök. Viszont elég kemény lecke volt, ahogy láttam, hogy hogyan lehet a bánatban örülni. Vagy hogyan nem lehet. Vagy egyáltalán mi a következménye, ha az ember a bánat helyett örül, ezzel a hagyományt teljesen semmibe véve, és mi erre a környezete reakciója, aki nem érti meg, hogyan lehet a bánatban örülni.

Tehát az esküvő előtt számtalanszor adódott alkalom, amikor megkérdőjelezték, hogy van-e valami értelme ennek az egésznek. Adódott olyan alkalom is, amikor mi is megkérdőjeleztük, hogy lehet, hogy halasztanunk kellene, mert nagyon sok minden arra utal, hogy nem kellene megtörténjen. Vagy legalábbis még nem. De mégis meglett, és tavaly, 2010 szeptember 11.-én megtörtént a visszavonhatatlan (tudom, ezt sok ember megkérdőjelezi... és jönnek az érvek a válások iszonyúan nagy számával). Azt a napot azt hiszem sosem felejtem el. Az előtte levő hét elég szörnyű volt, borús, munkás, stb... és szombatra mintha minden megváltozott volna... kisütött a nap, minden úgy tűnt, hogy úgy megy, mint a karikacsapás. Nagyon jót buliztunk. De nem akarom részletezni mennyire felejthetetlen nap volt, mert még most is elég részletesen el tudnám mesélni. Alább egy kis videó az esküvőről és környékéről, néhány fotóval.



Tehát egy éve, egy hete és egy napja vagyok házas ember. És azt hiszem elmondhatom, hogy a sok ijesztgetés, készülj fel a legrosszabbra figyelmeztetések ellenére az elmúlt évem gyönyörű volt. Talán a leggyönyörűbb az eddigiek közül.

Ezt már lehet néhányan tudják, néhányan olvasták... a házasságom, a feleségem az egyik ok, amiért boldog vagyok. És a boldogságot mint egy hosszantartó állapotot értem, mely nem összetévesztendő a vidámsággal, mint pillanatnyi kedélyállapot. És ez a boldogság már évek óta tart, és remélem még évekig fog, és még akkor is bennem van, ha néha rám is tör egy kicsit a szomorúság, el is merülök az élet aprócska gondjaiban, előjön a nosztalgiázó enyhén depressziós énem.

Szóval csak ennyi. Ne hagyd, hogy elijesszen a világ az álmaidtól, a szerelmedtől, az életedtől. Várj, ismerkedj, csalódj, érezd a fájdalmat, mosolyogj, kelj fel, és kezd elölről, és ismételd mindaddíg, amíg megtalálod azt, akire vártál. Nem tudom hogy ismered fel. Csak felismered s kész. Túl egyszerű volna ha ez elsőre menne. Ha csak nappalból, fényből állna az élet, csak vidámságból, mindig félnél a sötétségtől, hogyan csodálhatnád meg az ég tengerén a csillagok ragyogását, melyet a nap fénye teljesen elnyom napközben? Ehhez szükséged van az éjjelekre.